A vízzel szemben - blog

alt
Ülünk a Bárka Színház szépen megtelt kávézójában, és beszélgetünk. Van, aki az előző előadásról jött, és még azt elemzi, mások épp most érkeztek, és a főnökről, dugóról vagy a gyerekekről beszélnek. A megvilágítás hirtelen elkezd változni, barátságosabb és teltebb lesz, beindul a színház- és mozireflex, miszerint, ha a fények elkezdenek változni, akkor el kell csendesedni, mert hamarosan előadás. Mindenki csendben is marad körülbelül két percig. Utána fészkelődés, sutyorgás, kuncogás. Hirtelen valahonnan felülről kiabálás hallatszik.

„Bocsánat! Bocsánat, jajj, nagyon elkéstem, bocsánat!” – és már szalad is le a lépcsőn, a modern nő szélvészét megtestesítő, fekete energialöket, hogy a közönségen átvágva fellépjen a színpadra, útközben üdvözöl egy-két embert, és ismételten szabadkozik a késésért. Persze, fölismerjük, ő Spolarics Andrea, de boldogan elhisszük neki, hogy ő most valóban ez a kicsit bolondos üzletasszony. Kuncogunk, magunkra ismerünk, hát igen, ma én is késve rohantam az egyetemi előadásra, a munkahelyre vagy éppen ide a színházba.
Fellép a kis pódiumra, bekapcsolja a mikrofont, és beszél... Igen, a cég újra rendkívül nagy profitra tett szert, a legújabb termék fantasztikus, az italok minden fajtája, és ez javarészt neki köszönhető. Taps, taps, taps.
Általában ennyit látunk a minket körülvevő, viszonylag sikeres emberekből, projekt projekt hátán, a siker mintha mindig garantált lenne, mintaházasságban él, mintaszülő.
Az áldozatokról kevesebbet hallunk/beszélünk, és ez az, amit ez a monodráma most megmutatott. Az öregedéssel, a családon, házasságon belüli magánnyal szembesít, hogy útközben elfelejtjük a fontos dolgokat, rohanunk a cél felé, hogy a végén rájöjjünk, igazából semmink sincs, mert nem tettük a fontos dolgokat állandóvá, a magunkévá.
Elfelejtjük, hogy szerettünk bele férjünkbe/feleségünkbe, nincs meg a kincs, amiért porig égtünk, a gyerekünket hetek óta nem látjuk, későn érünk haza munkából, a házat is rendben kell tartani, takarítani, telnek az évek, és rájövünk, hogy nem ismerjük azokat, akikkel élünk, se ők minket.
A darab zseniálisan vázolja mindezt, helyszín-, közönség- és szituációváltásokkal. Az egész egy marketinges ülésen kezdődik, de hősnők hamar „hazavisz” minket, a lelkes mintadolgozóból így hirtelen halálosan fáradt, magányos és beteg ember változik, aki még saját fiának is hiába könyörög, hogy hadd cserélje le az ágyneműjét, optimális esetben a gyerek némi káromkodás kíséretében kidobja anyjának az ágyneműt, majd újfent tudomást sem vesz róla.
Elérkezik az ötvenedik születésnap, hősnőnk izgatott, mégis mi lapulhat a hatalmas dobozban, egyre hangosabban és extatikusabban üvölti már-már képtelen reményeit, majd (már a nézők is) izgalomtól pihegve elkezdi letépni a csomagolópapírt... és előbukkan egy edénykészlet. Kellemetlen csend, én szinte sokkot kaptam. Hősnőnknek elakadt a szava, majd férjétől és gyerekétől elnézést kérve, lejött a színpadról, és teli torokból elkezdett baszdmegolni (mint később a beszélgetés folyamán kiderült, ez volt a baszdmeg-chanson), hirtelen váltás, és megint a meetingen van, ahol épp az igazgató úr képébe baszdmegol. Szabadkozás, bocsánatkérés, de nincs kegyelem, pár évvel a nyugdíj előtt repülnie kell.
Jelenetek folyamatos váltakozása: vigasz-chips-zabálás, ami szerintem senki számára nem létidegen, porszívózás közben énekelni, kicsit sztárnak érezni magunkat, és a telefon névjegyzékét böngészni magányos óránkban, hogy kit is hívhatnánk fel, míg végül az anyánkra esik a választás.
Itt a telefonbeszélgetés nem kedélyes, idilli, az anya már idős, elfelejt alapvető dolgokat, mint a kekszszalámi receptje, melyet harminc éven át ő készített el, és többször üvöltve elismételni, hogy fogalma sincs, hogy mi történt a gyerekével, hol van, mit csinál, él-e még.
Ezután egy általa reklámozott, tizenéveseknek szánt borba folytja a bánatát, melynek hatására időutazást tesz ő is, megtudjuk, férjével hogy ismerkedik meg, miket terveztek, majd visszatérünk, és látjuk, hogy mivé lettek a tervek, a tervezett három gyerekből egy, a boldogságból monoton robot.
Rádöbbenés az öregedésre, az uszodában már gúny és nevetség tárgya vagy fürdőruhában, már-már önként a nyugdíjas nénik sávjába mész te is úszni.
De... mi van akkor, ha... nem felejtjük el a fontos dolgokat életünk során?
Akkor a végkifejlethez hasonló lesz a történetünk: elbúcsúzunk a meeting-en megjelent főnöktől és igazgatóktól, mert a férjed és a fiad az ötvenedik születésnapodat akarják megünnepelni veled, varázslatos körülmények között, épp úgy, ahogy te szeretnéd, ez nekik nem teher, ők is szeretnek és pontosan tudják, milyen ajándéknak örülsz. Ó, jó is lenne, jó legyen!

A vízzel szemben

Spolarics Andrea
Egyszemélyes színház
Bárka Színház, HU – Budapest

Készítették: Barta Árpád, Csató Zsófia, Spolarics Andrea, Tímár Rita
2013. X. 14. 20:00 Bárka Kávézó

Írta:Máriás Lilla


Nemzetközi Monodráma Fesztivál - fotók